Minden év elején, az első horgászatok során, nagyon izgalmas tud lenni, hogy milyen hallal is kezdjük a szezont! Idén is már alig vártam, hogy végre kezemben tarthassam az év első általam becserkészett halát.
Egy egész napos drávai pergetés volt a terv, ami meg is valósult és hála Istennek a halat is meghozta. Szokásos szakaszunkat jártuk végig, ha nem is teljes egészében( elég nehéz is lenne) de legalább pár ígéretes részen. Ütöttük a vizet kitartóan kora reggeltől, de a süllők hallgattak. Egyre másra cserélgettem a twistereket és halakat, méret és szín tekintetében egyaránt. Variáltam a fejekkel is ahogyan csak lehet. A szép idő ellenére délutánra kezdtem kissé elunni a dolgot. A legnagyobb eseményeket az a jó néhány elakadás és csalivesztés jelentette, amit az akadók vallatása közben sikerült összehozni. Nyílván ezzel mindenki számol aki sokat gumizik bedőlt fák illetve nagy kövek között, de ha nincs semmi halra utaló jel ami feledtetné a veszteségeket, nehezebben is viseli az ember.
Mivel még egy nap volt tilalomig, sarkon fordultam és a kő végéről kissé visszasétáltam, oda ahol már áll a víz a holtág befolyója fölött. Nézegettem a vizet és amerre gödröt láttam kirajzolódni a felszín alatt, arra dobtam az elsőket. Ezek a mélyebb lyukak mindig tarthatnak halat. Türelmesen pöckölgettem a kis gumihalam, nem siettem sehová és egyébként is nagyon alapos akartam lenni. Igyekeztem úgy játszani a csalival, hogy minél aprólékosabban átvizsgáltnak tudjam a terepet, már csak azért is, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom ha nem fogok semmit... Hiába voltam kitartó, nem tudtam kapást kicsikarni. Pedig volt, hogy ugyan azon a helyen négyszer vagy ötször is elvezettem a csalimat.
Aztán gondoltam egyet és a hideg víz ellenére dobtam párat a teljesen sekély részek felé is. Az első dobásból elakadtam, de nagyon finoman kirázogattam valahogy a fejet az akadóból. Aztán a következő alkalommal már magabiztosan emeltem át kis gumim az ág fölött, de nem állította meg senki. Nagyot sóhajtottam aztán mielőtt tovább álltam volna, még egyszer rápróbáltam az alacsony vizű, ágas iszap padra. Ismét sikerült jó ütemben átemelnem a fadarab fölött és amint leesett előtte a fej, már emeltem is bele egy óvatosat. Az emelés közepén gyanús nehezedést éreztem. Mostanában már reflex szerűen jókorákat ütök oda ilyenkor, mivel nyáron találkoztam egy igen tapasztalt, idős pergető horgásztárssal, aki azt mondta: „-Buta pörgető az aki nem vág oda a legkisebb pendülésnek is!" És most kivételesen nem a merev megtartás feszült a kezembe, hanem az egyből felismerhető és oly kedves remegés és utána rögtön pumpált is a halam. Szépeket ugrott, a keményre húzott fék is meg megszólalt néha egy erősebb kirohanásnál. Igyekeztem minél ügyesebben kordában tartani a fenevadat legalább is úgy terelgetni, hogy nehogy elszabja a fonottam. Mivel nem csukázni mentünk előkéről szó sem volt és a néhány centis kis gumi messze eltűnt a nagy szájban. Amint a part elé ért gyorsan zárult is alsó állkapcsán a kiemelő. Valahogy ebben a pillanatban igazán megnyugodtam.
Egyből tudtam, így mindenki maximálisan elégedett lehet. Könnyed mozdulattal akasztottam ki szájpadlásából a kis horgot, és a gyors fotó után már engedtem is vissza évkezdő halam. Szép kerek hasa árulkodott róla, nemsokára ívni fog. Ősszel valószínűleg már az ő kicsinyei is rágni fogják a plasztikokat. Szélsebesen úszott vissza ugyan oda, ahonnan kapása érkezett.
Hihetetlenül feldobott az első idei fogás sikere. Bízom benne, hogy az ez évi szezon is legalább olyan szép halakat ad majd, mint a tavalyi és ezt kívánom minden tisztes sporttársamnak is. És persze gondoljunk arra is, milyen jó látni, ahogyan tovább úsznak kedvenceink.
Módosítás dátuma: 2011. november 22. kedd, 09:55
